A Párizs környéki békék nem oldották meg azokat a politikai feszültségeket, amelyek miatt négy évig lángolt Európa. Új államok születtek, régi birodalmak tűntek el. Közép- és Kelet Európában a „nemzet államok” szomszédiak rovására elégítették ki területi igényeiket, mely újra háborúba sodorta a nemzeteket.

Németország és a Szovjetunió 1939 augusztusában, titokban egymás között felosztotta a Kelet Európai térséget. Szeptember elsején a német hadsereg megtámadta Lengyelországot. A lengyel hadsereg hősiesen ellenállt, de szeptember 17-én Szovjetunió bevonult Kelet Lengyelországba. Lengyelország eltűnt Európa térképéről, területét Németország és a Szovjetunió felosztotta egymás között. Ebben a vészterhes időben Magyarország szeptember 17-én megnyitotta határát a lengyel polgári és katonai menekültek előtt. Magyarországra mintegy százezer lengyel menekült érkezett. A menekült lengyel katonák többsége Jugoszlávián keresztül Franciaországba távozott, az ott szerveződő Lengyel Hadsereg katonája lett. Zala Megyében Nagykanizsán hoztak létre ideiglenes lengyel menekülttábort. A kanizsai tábor létszáma a Franciaországba való „szökések” miatt annyira lecsökkent, hogy 1940. június 20-án megszüntették és a lengyel katonákat Zalaszentgrótra a Korona Szállóba és Zalabérbe a Gutmann kastélyba szállították át. Mindkét helyre 100- 100 lengyel katonát szállásoltak el. A lengyel katonák hamar beilleszkedtek „új” lakhelyükön. Munkát vállaltak a környező gazdaságokban, énekkart szerveztek, az egyházi és társadalmi ünnepeknek rendszeres szereplői voltak. A zalabéri egyháznak hat réz gyertyatartót, a zalaszentgrótinak szenteltvíztartót ajándékoztak. Szerelmek, barátságok szövődtek a helyi lakossággal. A zalabéri és a szentgróti tábor jelentős piacot jelentett a környék parasztgazdáinak. A táborok őrzését a környékről bevonultatott ötven évesnél idősebb férfiak látták el, kik idős korukra való tekintettel már nem adtak frontszolgálatot. A táborok közös katonai irányítás alatt voltak, de 1944 közepén már külön parancsnoksága volt (a zalabérinek és a zalaszentgrótinak) mindkettőnek. A lakosság együtt érzett a lengyelekkel, amiben tudott segített nekik. Több lengyel tiszt a családját is magával hozta. A nős katonák külön engedéllyel kint laktak a községben. 1940-1941-ben a szentgróti községi iskolában a táborban lévő lengyel gyermekek számára oktatást is szerveztek. A lengyel tisztek között sok pedagógus végzettségű is volt, kik társaik számára is szerveztek tanfolyamokat. Jugoszlávia felosztása (1941. április) után megszűnt a nyugatra „szökés” lehetősége. Ennek ellenére néhányan megkísérelték a külföldre távozást, de nem jártak eredménnyel. Az elfogott szökevényeket a siklósi „büntetőtáborba” vitték. A tábor egészségügyi felügyeletét a szentgróti községi orvos látta el, a táborban külön fogászat is működött. Könyveket, újságokat a budapesti központi lengyel menekültügyi szervektől kaptak. 1942-ben kiadásra került egy tábori évkönyv, Jednodniówka címen. A kiadványt a lengyel tábor lakói írták részben magyarul, részben lengyelül. A műben szereplő írások bemutatják a tábor működését, az itt lévők mindennapi életét, de verseket és helyismereti művek is kaptak benne helyet. A magyarországi lengyel táborok békés életét 1944-ben az erősödő német befolyás változtatta meg. A nyilas hatalom átvétel után a lengyelek teljesen ki lettek szolgáltatva a németeknek. A menekült táborok lakóit német területekre szállították, kegyetlen körülmények között. Ez lett a sorsa a zalabéri és zalaszentgróti tábornak is. 1944 novemberében Zalaszentgrót környékén kezdték szervezni a „Hunyadi páncélgránátos” egységet. A térségbe több ezer embert vezényeltek, kiknek felügyeletét az újvidéki „Hidegnapokban” hírnevet szerzett Zöldi Márton és társai látták el. Zöldi emberei Zalabérben és Zalaszentgróton kikergették a lengyeleket szállásukról, kik a környező hegyekben és a lengyelérzelmű barátoknál találtak menedéket. A zalaszentgrótiak zömét Tekenyén, a zalabéri lengyelek zömét Pakodon gyűjtötték össze. A kegyetlenkedéseknek hat lengyel katona esett áldozatul. Később a lengyeleket katonai kísérettel Sopron környékére vitték, itt átadták őket a német hatóságoknak. A gyors szovjet előretörésnek köszönhetően gyötrelmes németországi útjuk hamar véget ért. Sokan 1945 közepén visszatértek az újjászülető Lengyelországba, de néhányan politikai okok miatt az USA-ba költöztek. Négyen visszatértek Zalaszentgrótra és itt alapítottak családot. Őket végleg befogadta az oltalmat nyújtó magyar föld, de szívükben örökre lengyelek maradtak. A zalaszentgróti lengyel szenteltvíztartón ez olvasható: „Lengyelek a magyaroknak” . Most, hogy emlékezünk a 75 évvel ezelőtti eseményekre, fordítva is igaz a mondás: „Magyarok a lengyeleknek”, mert elevenen él bennünk az egykori lengyel táborlakónak és befogadóinak emléke, és az évezredes lengyel- magyar barátság.
„Legyen ez emlék számotokra és juttassa néha eszetekbe, hogy itt időztek köztetek, a második nagy világháború idején a lengyel testvérek” (Marian Dreszer egykori zalaszentgróti lengyel menekült).

Vikár Tibor